Terhességem alatt sokan megkérdezték, mi lesz a kutyával. Eleinte nem értettem: mi lenne? Aztán jött a többi: Nem félsz, hogy bántani fogja? Meg: És ha elkap valami betegséget a baba? Egy dolog érdekes: szinte kivétel nélkül olyanok kérdezték, akiknek vagy soha nem volt kutyájuk, vagy csak kerti dísznek tartották, alig volt kapcsolatuk vele. A fiam már másfél éves és ezúton szereték minden akkori érdeklődőnek üzenni: a kutya a legjobb barátja. Semmilyen betegséget nem kapott tőle (miért kapott volna?)
A kórházból való hazatérés előtt (azt hiszem két nappal) hazaküldtem egy textilpelust Dani feje alól. Gino megszagolhatta. Meg is kapta ezt a pelust örökbe -játszani- hadd ismerkedjen. (Azóta tudom, hogy odaadni nem lett volna szabad, de a mi Ginónk egy csodakutya: nem lehet elrontani.) Már vártam, mit szól, ha hazaérünk, végülis engem 5 napja nem látott, ráadásul hozok egy nyöszörgő kis csomagot, akinek a szagát már ugyan érezte, de ki ez? Hazaértünk, hagytam, hogy kiörvendezze magát. Aztán ismerkedtünk. Megszagolta Manót, elmondtam neki, hogy ő mostantól itt lesz velünk és neki vigyázni kell rá. Figyelmesen meghallgatott. Aztán a kis csomag rázendített. Na, ez megijesztette. Gondolta, a jól bevált módszer itt is segíthet, így jól megugatta. Hát nem jött be, tovább kiabált a csomag, ráadásul én ismét elkezdtem magyarázni, hogy ezt nem szabad és hogy ilyen bizony még sokszor lesz. Némi bizonytalanságot láttam rajta, de azért elfogadta a véleményemet, talán abban bízott, hogy ha engem nem zavar, akkor nem jelent fenyegetést ez a furcsa hang. Ettől kezde ha Dani felsírt, a kiságyhoz ment, feltartott orral messziről szaglászta, ha nem mentem oda, akkor jött hozzám, szinte szólt, hogy tegyek valamit. Ha már kivettem a kiságyból és elhallgatott, mire a "őkutyasága" odaért, akkor elkezdte keresni és csak akkor tért vissza megnyugodva a helyére, amikor megállapította, hogy nálam van a kisember. Ilyenkor odajött, a kezemben megszagolta és megnyugodva a helyére feküdt.
Tehát elkezdett vigyázni rá!